23.rész: Meghalok vagy más szenved helyettem

2017.11.12

Sziasztok! Hát ez is eljött megint itt vagyok. Nagyon sajnálom hogy októberben nem volt rész, ezennel mindent az iskolára kenek! Minden a suli hibája. Nem számít, hogy volt őszi szünet. Na, jó, akkor nem voltam itthon, csak szerdán, de az meg ünnep volt, és én még így Angolt tanultam aznap...De  tényleg sajnálom, ez most így jött ki (megint). Szóval, mint azt bizonyára észrevettétek, az előző rész címe megváltoztatásra került, ennek nagyon egyszerű oka van: ezt találóbbnak érzem. Inkább nem ígérek semmit, mert úgy sem tudom betartani. Maradjunk annyiban, hogyha sokáig nincs rész az nem azért van, mert abba szándékozom hagyni a blogot, hanem mert (általában mindig) valami keresztül húzza a számításaimat. De most itt vagyok és akik még itt vannak (azoknak hatalmas köszönet a türelmükért :D) tudom nem rám kíváncsiak, ezért nem lopom a drága időtöket. Kellemes időtöltést! ;)


Soha életemben nem éreztem még annyira összetörtnek magam, mint akkor. Mindenem sajgót. Nagyon rosszul voltam. Mintha csúnyán összevertek volna. Fáradt voltam, legszívesebben haza rohantam volna és beledőltem volna az ágyamba aludni. Csak hogy a dolgok nem egészen így működtek. Az elmúlt napok azzal teltek, hogy küzdöttem hogy végre én irányítsam, mit mondok, teszek, vagy éppen gondolok. Nem mondok újat, ha azt mondom nem sikerült legyőznöm azt a valamit ami ezt tette velem. Egy idő után az időérzékemet is elvesztettem és azt sem érzékeltem mi történik velem pontosan. Az utolsó tiszta emlékem mikor is szembesültem azzal, hogy Hablaty is elhiszi, hogy az én vagyok és képes lennék bántani Fogatlant. Ott elszakadt valami, elgyengültem, még küzdöttem az irányításért, de elbuktam. Miután végig gondoltam, hogy az elmúlt napokban pontosan mi is történt, nem akartam többé felállni, sem kinyitni a szemem, ott akartam feküdni ezentúl, de várjunk csak... Hol is? Igazából nem is tudom hol voltam csak azt éreztem, hogy valami kellemes melegségű padlón fekszem. Nem érdekelt. Míg valami ki nem billentett az önsajnálatból. -Gyerünk már. Essünk túl rajta, hogy aztán megint 100 évig aludhassak. Igazából nagyon is fárasztó volt, már csak ez a 14 év is... - szólalt meg egy hang valahonnan a közelemből. A kíváncsiságom lenyomta a kimerültségemet, így kinyitottam a szemem és felültem. Egy sötét szobában ültem egyetlen fényforrás volt, méghozzá egy tükörszerű valami. -Na, végre. Jót aludtál? -szólalt meg ismét hang. Körbenéztem, de sehol senki. -Ne keress, itt vagyok. -jött a hang a tükör felől. Na, már csak ez hiányzott az életemből, bekattantam. Összeszedtem minden erőm, ami még volt, felálltam és oda sétáltam a tükörhöz. Magamat láttam benne. Vagyis nem teljesen. Volt benne valami, ami nem én voltam. Nem tudnám megmondani pontosan mi is, de volt valami. -Most hogy végre észrevettél essünk túl rajta. Gondolom tisztában vagy vele hogy csúnyán padlót fogtál. -mondta kárörvendő hangon. Tudtam, hogy nem sokáig fog velem normális hangnemben beszélni velem, és ha tudni akarja, igen tisztában voltam vele hogy elbuktam. Nem szólaltam meg csak lehajtottam a fejem. -Hmm. Igen. Azt biztos nem tudod hogy ennek mi a következménye. -folytatta mondandóját. De az a helyzet hogy nem most jöttem le a falvédőről. Pontosan tudtam mi vár rám. -Az életemmel lakolok. -szólaltam meg halkan. Nem igazán szerettem ezt a mondatott. Magától értetődő okok miatt. -Pontosan. Na most mivel jó kedvemben vagyok, gyors vagy lassú legyen. Fájdalmas vagy meg se érezd? Eldöntheted. De gyorsan. -mondta a körmét birizgálva. Nem akartam szemtelenül beszólni, hogy köszönöm, hogy megválaszthatom, hogy hallhatok meg. -Döntöttél már? -nézett rám kérdőn. Mégis ki a franc ez? - Nem akarok meghalni. -emeltem fel a fejem. -Ki akar? Ezzel az a baj, hogy neked már nincs választásod. -nevette el magát. Nem értettem mi olyan vicces. -Nem érdekel. Nem akarok meghalni. - mondtam határozottan. Lehet nem kellett volna ellenkeznem. Szemei vörösre váltottak, de nem azért mert dühös lett volna, kedves hangon és együtt érző hangon szólalt meg. -Sajnálom, ami történt, de tényleg nincs beleszólásod. Nem sikerült kiállnod a próbát. Engedted, hogy manipuláljanak, majd átvegyék tőled a staféta botot. De ha ez vigasztal nem te vagy első őrző, aki elbukja a próbát. - köszönöm szépen az információt, de ez engem, egy cseppet sem vigasztalt meg. Körülnéztem egy ajtót egy ablakot vagy egy bármit keresve, amivel kijuthatok innen. De sehol semmi. Végem van. De nem úgy, mint eddig, hanem most tényleg 1000%-osan végem van. Elvesztem, ennyi volt. Ez a felismerés enyhén szólva hurrikánként kapta fel és kavarta össze az elmúlt napok összes érzését bennem. Düh, csalódottság, tehetetlenség, zavartság egyszerre tört ki belőlem. A térdemre rogytam és sírni kezdtem. De nem csak sírdogáltam. Olyan tényleg szívszaggató sírást képzeljetek el, amikor ökölbe szorul, a kezem minden porcikámban remegek mert annyira össze törtem, fáj, hogy érzek, hogy gondolkodom és nem tehetek az érzés ellen semmit. Nem állíthatom le. Na, körülbelül így éreztem és végig pörgettem a fejemben pontosan mit is csináltam. Kezdtek kitisztulni a képek. A sussmorgó hangokat most már tisztán hallottam."Csak Asztridot láttam és azt éreztem bármi áron le kell győznöm. Iszonyatos erővel neki támadtam, a földre löktem és kis híján bele állítottam a kardot, Hablaty olyan erővel lökött el hogy a földön kötöttem ki, a kardot elejtettem. -Rixa mégis mi ütött beléd? Mit akartál csinálni. -förmedt rám Hablaty." -Igen majdnem megöltél valakit.. Az elődeidet nem állították meg benne. Már így is mázlistának nevezheted magad, hogy te nem ontottál vért. -szólalt meg az a nőszemély a tükörből. Hát ne szórakozzunk. Gondolatolvasó? "- Asztrid én sajnálom... hogy nem tudtam megtenni. Sajnálom, hogy Hablaty félre lökött." -visszhangzott az ismerős mondat a fejemben. "-Kifelé a házamból. -mondta komoran. -Mégis miért? -kérte számon Rixa. -Mert nem látlak szívesen. -válaszolta."Játszódott le a jelent a fejemben. -Kiraktak otthonról.-mondta a tükör én. "Őket nem érdekli túl éled-e az éjszakát." - Az első pofon. - kommentálta a fejemben hallottakat. "-Na de várjunk. Ugye nem gondolod komolyan, hogy le akartam lőni? -kérdeztem zavartan. -Mert ha igen akkor meg tudom magyarázni. -fejeztem be a mondatom. Mire Fogatlanra, majd rám nézett. És oda futott a sárkányhoz. -Jól vagy pajti? Nem bántott? -simogatta meg az állatot. Én meg csak néztem rá és nem tudtam eldönteni az fáj jobban, hogy el tudta rólam képzelni vagy az, hogy meg sem kérdezte mi a magyarázatom. -Menj innen! -állt fel a sárkány mellől. -De ezt most nem gondolod komolyan. Tényleg elhiszed rólam, hogy képes lennék rálőni? -kerestem a tekintetét, de ő kerülte az enyémet." -És a második. - Kezd nagyon elegem lenni abból hogy bele lát a gondolataimba. " -Ahogy mondod. Akarsz te az első lenni? -húzta gonosz mosolyra a száját. -Ki vagy te? -szólalt meg egy csalódott hang a hátuk mögül. -És mit csináltál a barátnőmmel. -nézett rá szinte könnyes szemmel"- Az utolsó reménysugár is kialszik. Igazából meglepődtem milyen kitartó a kislány. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy volt valaki aki ennyire hitt benned.-szólalt meg ismét. "Mondhatsz bármit, nem fogsz meggyőzni arról hogy én rosszabb ember vagyok nálad! -tett pontot a beszélgetés végére. -De az vagy.. -hallatszott egy hang a kapuból." -És a végső ütés. Most mát érted. Vége ennyi volt. Elfogadnád végre? Hadd legyek túl rajta. -mondta egyre türelmetlenebb hangon. Nem volt választásom. -Jó. Legyen. Ölj meg. De gyors legyen és fájdalommentes. -adtam fel azt a kis maroknyi megmaradt akaratomat is, ami volt. Nem tehetek semmit. Valószínűleg ennek így kell lennie. "Nem kell így lennie." szólalt meg az ismerős hang a fejemben, aki eddig is súgta mit nem kellene csinálnom, és én szófogadó tinikhez hűen nem hallgattam rá. -Mit művelsz! Te nem lehetsz itt! Ez nem szabályos! El kell menned! Most! -kezdett el kiabálni a tükör én. "És közhely ide vagy oda, most azonnal erőt veszel magadon legyőzöd azt a valamit." -hallatszott az ismerős mondat. -Fejezd be! De ... Nem! Nem kényszeríthetsz rá! -üvöltözött magába a nőszemély. 'Most, magával veszekszik?' - gondoltam magamban. Rám nézett. -Nem nem magammal veszekszem és örülnék, ha most nem gondolkodnál úgy pár percig! -üvöltött rám. Ezzel az a baj, hogy én nem tudok nem gondolkodni. Mikor nem akarok semmire se gondolni akkor is gondolok valamire. Igazándiból a tükör én minél idegesebb lett, én annál magabiztosabb és úgy éreztem hogy nem így kell végemnek lennie. Egyszerűen nem. Maradnom kell. Már csak azért is hogy ne egy tükör vessen véget az amúgy is sz*r életemnek. Még el kell ballagnom! Emberek még azt sem tudom felvettek-e. Nem, két életem van. És egyiknek se lesz vége. -Jó! Oké legyen! Nyertél. -higgadt le majd felém fordult. -Őszinte kell, hogy legyek hozzád. Régen nem volt már női őrzőm. Igazán reménykedtem, hogy nem buksz el. Volt benned valami, ami ez előzőekben nem. És mivel eddig te vagy az, aki a legtovább bírta, adok választási lehetőséget. -oh remek még egyszer megválaszthatom, hogyan akarok meghalni. Micsoda kedves tőle. Hát nem aranyos? -Mivel neked valamilyen óriási kavarodás miatt két dimenzióban is van életed, ha szeretnéd, a másik életed meghagyom. Újra élheted a normális nyolcadikosok életét. -Na, ezen meglepődtem. Ki is mutattam az örömöm mire megszólalt. -De mivel valamit valamiért elven működik, meg kell, hogy büntesselek, úgy hogy sose felejtsd, el hogy nem sikerült. Nekem el kell tőled vennem még valamit, ha ez egyik életed meghagyom. Ami a te esetedben ő lenne. -nyújtotta ki a kezét és megjelent a tenyerén a Klaudia amint a mellettem térdek az arénában és kétségbe van esve. -Micsoda? -akadtam ki. -Nem akarom megölni. Az ajánlat a következő. Te meghalsz ebben a világban, de másikban tovább folytatod az életed és emlékezni fogsz mindenre, ami itt történt, erről tenni fogok, de normális életed lesz, újra nyugodt nyolcadikos lány leszel, nem kell többet azzal foglalkoznod, mikor ragyog fel a gyűrűd, viszont ő itt marad ebben a világban és itt építi az életét, nélküled, te pedig nélküle. Abban az esetben, ha elfogadott az ajánlatot már többé nem beszélhetsz vele és nem láthatod. Azonnal visszarepülsz az életedbe, ő pedig itt ragad, és értesülni fog róla hogy te miattad maradt is, és a másik világban elfelejtik, hogy létezett csak te fogsz rá emlékezni. Ha nem fogadod el, akkor ő megy vissza te pedig a kezeim által fogsz meghalni. Remélem érted, amit mondok. -igazándiból egész csábítónak hangzott a normális élet, újra minden olyan lenne, mint régen. Annyira akartam, annyira, de annyira. -Minden olyan, mint régen? -kérdeztem. -Minden, leszámítva ezt a kis apróságot, amit itt hagysz. -el sem tudjátok képzelni mennyire csábító volt, mennyire szerettem volna. Nincs több Alvin, nincs több pillér. Istenem semmire se vágytam jobban, mint hogy csak végre egy életért keljen aggódnom. Közelebb léptem, hogy kezet fogja vele és megkössük az alkut. Majdnem kezet is fogtunk mikor is valami megállított és visszahúztam a kezem. Nem mehetek el magyarázat nélkül. Nem hagyhatom itt a Klaut. Nem büntethetem őt, azért ami nekem nem sikerült, egyszerűen nem tehetem meg. Hiszen ő miattam van itt. Neki semmi kapcsolata mint nekem. Itt szenvedne. Nem lenne családja. Dühös lettem. Dühös a tükör énre, amiért őt akarja büntetni helyettem, dühös magamra, amiért bele rángattam ebbe a két élet dologba. Dühös voltam, hogy már majdnem belementem. Hogy képes lettem volna ide száműzni csak, hogy nekem jó legyen. Olyan ideges lettem, hogy minden porcikámban éreztem a dühöt. Késztetést éreztem, hogy megüssek valamit vagy valakit. Mivel az egyetlen tárgy, a tükör volt hát megütöttem azt. A tükör én szemében egyszerre láttam a meglepődőttséget, az ijedséget, a dühöt, és furcsa mód az elismerést. Még egyszer megütöttem, majd még egyszer. A tükör szilánkok szép lassan elkezdtek lebegni még egy pillanatig láttam a tükör ént amint olyan arcot vág, mint aki nem hiszi el ami történik majd az utolsó szilánk is elkezdett lebegni. Összecsoportosultak és egy szempillantás alatt tűntek el. A düh szép lassan újra szomorúság és csalódotság lett és újra úgy éreztem magam mint mikor itt felébredtem, elkezdtem ismét sírni a földre borultam és csak sírtam és sírtam. Nem tudom mióta sírhattam már ott a padlón, ami időközbe a kellemes melegségűből hidegre váltott. Megszólalt a hang a fejemből. -Jól döntöttél, nem szabadott elfogadni az ajánlatot. Erős vagy! Csak ne add fel ilyen könnyen. Ezentúl veled leszek és segítek. -mondta. Majd felsegített de én nekem nem volt érőm állni ezért a vállára borultam és ott sírtam tovább. Nem láttam az arcát de nem érdekelt Eddig észre se vettem milyen kellemes ez a hang. Sőt azt sem hogy fiú hang. -Semmi baj. Innentől könnyebb lesz. -nyugtatgatott. Tudom, meg kellett volna kérdeznem ki a franc ez, de emberek kisebb gondom is nagyobb volt. Örültem hogy itt van, még ha nem is tudtam ki ez. Ne meg, hogy mit jelent a "ezentúl veled leszek és segítek" kijelentés. -Most visszaküldelek. Van mit helyre hoznod. -fejezte be mondandóját. Melegedni kezdett körülöttem a levegő, a váll, amin támaszkodtam szépen lassan eltűnt, már nem éreztem a hátamon a kezeit, hangokat hallottam keserű és szomorú hangokat. Mintha egy rémálomból riadtam volna fel felültem a fejem a térdemre hajtottam és zokogtam tovább. Az önbizalom, amit pár percig éreztem már egy messzi emlék volt. Vagyis nekem annak tűnt. Újra összetörve éreztem magam, talán még rosszabbul is voltam. -Úristen Rixa! Semmi baj! -hallottam Klau kellemesen megnyugtató hangját majd éreztem a kezét a vállamon. -Ne sírj! Kérlek! Ha valakinek van, oka sírni az én vagyok. -a hangja elcsuklott. -Azt hittem meghaltál. Könyörgöm, hagyd abba ne sírj! -mondta az utolsó mondatott már ő is bőgve. Sőt hallottam, hogy körülöttünk is szipognak, megkönnyebbült sóhajokkal vegyítve. Nem szóltak. És semminek nem örültem még annyira, mint annak hogy végre kisírhatom magam.


Köszönöm hogy elolvastad! Ha már itt vagy adj nekem vissza jelzést; )