21.rész: Amikor elvesztem önmagam

2017.08.08

Sziasztok! Újra itt vagyok. Tudom, tudom gyors voltam.. Megcsapkodott az ihlet. Szóval remélem a következő részt is tudom ilyen gyorsan hozni. Addig is kellemes olvasást! ~Rixa


Sötét félhomályos volt az éjszaka, már nem volt teljes telihold, de még így is elég volt, hogy bevilágítsa az erdőt, és az erdővel együtt engem is.. Még mindig küzdöttem magam ellen. Egyik részem vissza akart menni, bocsánatot kérni, a másikat viszont egyáltalán nem érdekelte, hogy holnap mindenki ezen fog csámcsogni. Az utóbbi volt az erősebb. Teljesen elnyomta a másik felem, és én elhittem, hogy mindenki túlreagálja, nekem van igazam... Ezen agyaltam, míg mellettem meg nem reccsent egy ág. Na, valaki utánam jött. Szuper... -Ki az? -kérdeztem mintha kapnák is rá választ. És legnagyobb meglepetésemre kaptam is. -Én vagyok. -szólalt meg egy hang a bokrok között. -Részletesebben? -nem hallottam tisztán, ezért nem tudtam megállapítani ki a gazdája. Közelebb léptem a bokorhoz. -Hát, én. -lépett elő egy sötét alak. Na vajon ki volt... Alex.. De ja vu.... -Mi az? Másra számítottál? -lépett hozzám közelebb én meg ösztönösen hátrébb léptem, a rémálmom, amiben szerepelt okot adod nekem erre a mozdulatra. -Hát rád biztos nem.... Vagyis, inkább reménykedtem benne... - kerültem el a tekintetét, a szemei esküszöm világítottak. -A remény hal meg utoljára... - jött hozzám még közelebb. -Mit akarsz? Miért te jöttél? -néztem rá gyanakvóan. -Hát mert a többiek nem kíváncsiak rád, én viszont látni akarom... -a hangja megtorpant mintha már így is túl sokat mondott volna. -Igen? -kérdeztem rá, jelezve hogy kíváncsi vagyok a mondtad befejezésére. Habozott, mintha erőt kellett volna vennie magán és újra átgondolni mit is akar pontosan mondani, majd megszólalt. -Hogy, hogy vagy... - bökte ki végül. -A többiek miért is nem kíváncsiak rám? -próbáltam hátrálni, de megragadta a csuklóm.. -Nem érted? -nézett a szemembe. -Mégis mit kéne? -viszonoztam a farkas szemet. -Pléhpofa megtiltotta nekünk, hogy a közeledbe menjünk... - jött még közelebb ami a személyes terem megsértésének számított. -Akkor te mégis miért vagy itt, ha szabad kérdeznem. -mondtam miközben eltávolítottam a kezem köré fonódó ujjait. -Mondtam már tudni akartam, hogy, hogy vagy. Őket nem érdekli túl éled-e az éjszakát. -próbálta újra felvenni velem a szemkontaktust, viszont a felismerés pofon vágott. -Hazudsz! -kiabáltam rá. -Igenis érdekli őket. Csak túlreagálják, de majd megnyugszanak. -próbáltam ezzel magamat is győzködni. -Nem. Ez a hazugság. Nem reagálják túl. Te nem érzed a tetted vagy a majdnem tetted súlyát... - De nem tettem semmi rosszat.. Csak elragadott a hév... - hajtottam le a fejem. -Attól még érdekli őket mi van velem. -emeltem fel ismét a tekintettem. -Biztos vagy benne? -nézett ezúttal ő más fele. -Igen... - a hangom megremegett mikor ezt mondtam... Ami azt illeti nem, nem voltam biztos benne. Ha őszinte akarok lenni, ott és akkor semmiben nem voltam biztos. -Nem! -mondta határozottan. -Tessék? -néztem rá kérdőn. -Nem vagy biztos benne... - mondta még mindig az eget figyelve. -Oké ezt most nem hallottam jól. Micsoda? -kezdet elegem lenni belőle, hogy azt hiszi jobban ismer engem, mint én magamat.. -Magadban sem vagy biztos... Nem hogy ebben... -jobban ismer engem, mint én magamat.... -Én viszont tudom, hogy nem kíváncsiak rád. Se Asztrid, se Takonypóc, az Ikrek se... - tartott egy kis hatás szünetet, hogy beadja a képzeletbeli utolsó ütését. -Hablatyot sem, de még a barátnődet sem. -mondta és nyúlt volna újra a kezemért, de elkaptam előle. Nem kíváncsi rám a Hablaty... Jó ezt még megtudnám érteni, de az hogy Klau sem... Ezt nem tudom hova rakni. Alex látta rajtam hogy megtörtem. Nem érdekli őket, hogy túlélem-e az éjszakát.. De az nem lehet... Hablaty alig akart nem rég még az erdőből a faluba egyedül gyalog haza engedni... Nem! Biztos féltenek. Igen aggódnak értem... Ő pedig a szemembe hazudik, és manipulál. -Hazudsz! Hablaty most is azon agyal, hogyan keressen meg holnap! -kiabáltam neki. -Én ebben nem lennék olyan biztos... - mondta majd sarkon fordult. -De ha nem hiszed el, amit mondok, nézd meg magad! -indult el, arra amerről felbukkant, de csak szépen lassan. -Meg is nézem és az orrod alá dörgölöm, hogy igazam van. -fontam össze a kezeim. -Ahogy gondolod. De ha megbizonyosodtál róla, hogy igazam van, gyere el holnap az arénába és nézd meg mennyire nagy örömmel fognak fogadni. -mondta. -Kiderítem, mit titkolsz! -csúszott ki akaratlanul is a számon. Alex már majdnem kilépett a látó körömből, de megtorpant, valószínűleg hallotta mit mondtam, vett egy mély levegőt és egy határozott mozdulattal visszafordult.

Egyenletes tempóban közeledet felém és ismét megragadta a csuklóm, de ezúttal mind a kettőt. Nem szorította meg, arra számítottam bántani fog... Ezért is ösztönösen hátrálni akartam, de megbotlott a sarkam és elesni készültem, mikor is egyik kezét a derekamon éreztem a másikkal a kezemet fogta, így segített vissza nyerni az egyensúlyom. Nem tagadom féltem tőle, és az a heg az arcán, aminek a történetét még mindig nem tudom, még ijesztőbbé tette. Egy darabig nézte a kezem, ami remegett. Felemelte a tekintetét és elengedte a csuklóm, végig simította az arcomat, érintése lágy volt és kellemes, amin magam is meglepődtem, hogy jól eset. Más esetben nem hagytam volna neki, de mint említettem, féltem tőle. Bele nézett a szemembe. -De ha majd felnyílik a szemed, emlékezz én utánad jöttem. -egy darabig csak néztem rá. -Keress biztonságos helyet éjszakára. Itt egy pokróc, hogy ne fázz annyira. - Elengedte a derekam, elő húzta a takarót a táskájából a kezembe nyomta majd sarkon fordult, és elnyelte a sötétség. Álltam pár percig és végig pörgettem az előbbi történéseket, magamhoz tértem. Nem tudtam hova tenni... Mikor felbukkant azt gondoltam, hogy még Takonypócnak is jobban örültem volna, most viszont úgy gondolom lehet, hogy Hablaty se tudott volna ennyire lenyugtatni.. Na, várjunk egy percet. Miket gondolok?! Hisz, utálom. Tértem végre magamhoz és kezdtem el legyezni a fejem körül, mintha elhessegetném az előbbi gondolataim. De tény és való hogy most kedves volt velem... De ez nem változat azon, hogy egyáltalán nem bízok benne... Ráadásul azt állította, hogy nem érdekli a barátaimat, se a bátyámat hogy, hogy vagyok. De utánam jött megnézni, hogy jól vagyok-e... Áh, feladom.. Utálom és kész, és most van rá okom... Összezavart, még az eddiginél is jobban. Viszont az szöget ültetett a fejembe hogy miért volt velem kedves, hisz én nem bírom és nem voltam túl barátságos...Elkezdtem a tanácsát megfogadva menedék után kutatni, de mind hiába. Sötét volt és hideg, ezért úgy döntöttem egy fa törzsénél keresek nyugalmat, remélve hogy nem nyír ki egy vaddisznó az éjszaka folyamán. Oda helyeztem az Alextól kapott takarót, és mivel amit mondott az is szöget ültetett a fejembe azért elhatároztam, hogy akkor is megnézem, hogy igaza van-e és tényleg békésen alszik-e mindenki. Elindultam a falu felé. Vagyis a falu nagyon halvány fényei felé. Mikor végre elértem a házunk, úgy döntöttem nem sétálok be, hátha felverem Pléhpofát. Ezért felmásztam a tetőre, ne kérdezzétek hogyan, az a lényeg, hogy feljutottam. Szép lassan, csendesen kinyitottam a tető ablakot, mikor is megcsúszott a lábam. Íme én akinek csendben kéne maradni és a lehető legkisebb zajt csapni, mert pár órája kirúgták ebből a házból leesik és vísít egy nagyot... Ha ez nem elég, a tető ablak is becsapódott.. Gratulálok magamnak. Ha aludtak (mert ugyebár nem alszanak, hanem aggódnak értem khm, gondoltam én..) és erre nem keltek fel, akkor semmire se fognak... Majdnem sérülés nélkül úsztam meg... Ismétlem majdnem.. A csuklóm iszonyat mód elkezdett fájni. -Szuper... Vastapsot nekem... - mormogtam. Szép óvatosan vissza másztam a tetőre. Kinyitottam az ablakot, lenéztem, és öcsém, aludtak.

Mindenki. Halál nyugodtan. Még csak nem is forgolódtak. Jó nem vártam el, hogy fent legyenek (khm.. de igen), de aludhattak volna legalább nyugtalanul - Alszanak?!.. Gyerünk emberek ébresztő felfalt egy vaddisznó! -kezdtem el mutogatni, és suttogva felháborodni. Na, igen annyira elkapott a hév, hogy most nem le, hanem beestem. Amitől az eddig még mozgatható csuklóm még jobban elkezdett fájni, és kellett egy kis idő hogy mozgatni tudjam. -Remek... - tápászkodtam fel a földről. Épp az ágyam mellé estem, vagyis igen.. khm.. ágy.. mindegy.. na, mit láttam. Alex ott aludt. Vegyük át.. Utánam jött az erdőbe, össze zavart, most meg az ágyamban alszik... (Figyelem felhúzom magam a semmin, jelenet következik..) Kissé ideges lettem és legszívesebben lerángattam volna onnan, mert féltem a cuccaim, nem szeretem ha más alszik az ágyamban (viszont én előszeretettel alszom máséban), ha valaki belenyúl a táskámba vagy a tolltartómba kutakodik... Azt sem tűrőm ha anyu pakolja el a ruháim a szekrénybe, nevezzetek irigynek, de nem érdekel. Elkezdtem toporzékolni. Igen ismét taps nekem. Mikor végre lenyugodtam, eldöntöttem hogy az íjamat minimum hogy ellopom, egy mert az enyém, kettő mert holnap azzal fogom meglőni Alexet amiért az ágyamban aludt. Kikutattam a fegyverem és már indultam is volna vissza a tetőablakhoz mikor is Fogatlannal találtam magam szembe... Nem foglalkoztam vele, mintha ott se lenne. Megpróbáltam kikerülni, de az utamat állta. -Nem játszok ilyet. Menj innen! -suttogtam. Ő pedig erre lefeküdt előttem, elterülve. -Csak szórakozol ugye? - mint aki nem is hall engem. Én próbálkoztam mindennel. Megpróbáltam átlépni (Áu), átugrani (Áu) kikerülni, simogattam hogy álljon fel, próbáltam elcsalni.. De semmi nem hatott. Eléggé ideges lettem és gondoltam rá ijesztek. -Fogatlan menj el előlem vagy beléd állítok egy nyilat! -felkapta a fejét. Felé tartottam az íjam, megfeszíteni és lőni úgy sem tudtam volna a fájó csuklóm miatt. Ő meg csak nézett rám amolyan "Úgysem mered." tekintettel, és egy önelégült mosollyal a pofáján visszafeküdt. -Fogadjunk? -ismét felkapta a tekintetét, de ezúttal nem rám, hisz persze pont ilyenkor kell felébrednie Hablatynak. (Bezzeg mindegyik esésem átaludta) Leeresztettem az íjam. -Na, szuper... - forgattam meg a szemeim. -Mégis mit akartál csinálni? -nézett rám félve. Fiatalabb vagyok nála, de félelem van a szemeiben mikor rám néz. -Semmit. - sütöttem el egy zavart mosolyt. -Klau, Alex ébredjetek. -kezdett el nem kiabálni, hanem hangosan beszélni. -Felesleges, átaludták vagy 5 esésem. És egy toporzékolásom. -mondtam, miközben átdobtam a vállamon az íjam, a nyilakat pedig a helyükre csúsztattam. -Na de várjunk. Ugye nem gondolod komolyan, hogy le akartam lőni? -kérdeztem zavartan. -Mert ha igen akkor meg tudom magyarázni. -fejeztem be a mondatom. Mire Fogatlanra, majd rám nézett. És oda futott a sárkányhoz. -Jól vagy pajti? Nem bántott? -simogatta meg az állatot. Én meg csak néztem rá és nem tudtam eldönteni az fáj jobban, hogy el tudta rólam képzelni vagy az, hogy meg sem kérdezte mi a magyarázatom. -Menj innen! -állt fel a sárkány mellől. -De ezt most nem gondolod komolyan. Tényleg elhiszed rólam, hogy képes lennék rálőni? -kerestem a tekintetét, de ő kerülte az enyémet.

-Szóval igen. -hajtottam le a fejem. Mozgolódásra lettem figyelmes, felébredtek a többiek is. -Rixa? -hallottam egy fiú hangot a hátam mögül. Alex volt. -Rixa! -kiáltotta el magát barátnőm is. Nem érdekelte őket mi van velem, Hablatyot nem érdekli a véleményem, egyáltalán nem aggódtak, és azt hiszem, már bármit elhinnének rólam. Erős szorítást éreztem hátulról, valaki megpróbált megölelni. -Hagyj békén.- Feszítettem le magamról barátnőm, majd elindultam az ablak felé. Kikerültem Fogatlant. Az ő tekintete volt az egyetlen, akiéből azt olvastam ki, hogy aggódik értem. De akkor már ez sem segített. Szörnyen csalódott és dühös voltam mindenkire, még Alexre is, akinek pusztán annyi bűne van, hogy igaza volt. Megutáltam mindent, és mindenkit, ami Hibbanttal kapcsolatos. Elhatároztam mindezek ellenére elmegyek reggel az Arénába, és elérem, hogy Hablaty azt érezze, amit én most. Össze fogom törni... Határozott mozdulattal felkapaszkodtam a tetőre. Majd leugrottam onnan. Mit sem törődve a fájó csuklómmal. Elindultam vissza az erdőbe. Nem figyeltem arra, hogy valaki kiabál utánam. Teljes mértékben kizártam a külvilágot.

És egyszer csak párszor elismételte magát a fejemben egy mondat, mintha egy figyelmeztetés lett volna. "Ne feledkezz meg róla, az életed a tét". De én nem törődtem vele. Azt akartam, hogy fájjon neki, csak mert most a félelmen kívűl semmit nem láttam rajta. Sőt azt akartam, hogy fájjon mindenkinek.. A szemem elkezdett iszonyatosan fájni. Pár másodpercig nem láttam.. Mint mikor gyorsan állok fel és megszédülök, ez pont olyan volt csak a szemem fájt.. Ha eddig volt kontrolom a tetteim és a szavaim fellett, akkor most teljes mértékben elvesztettem.